Karácsony van!
A sok futkosás és munka után
ilyenkor egy kis csendre vágyunk, kicsit szeretnénk kikapcsolódni, és
ünnepelni. Azt hiszem ezt újra meg kell tanulnunk, annyira elfelejtkeztünk
arról, hogy mi is az ünnep. Ilyenkor felvesszük az ünneplő ruhánkat, még akkor
is, ha azt senki nem látja, a szívünket ünneplőbe öltöztetjük, és a házat is
feldíszítjük, a szebbik terítőt tesszük az asztalra, közepére gyertyatartót
állítunk, és valami finomat készítünk, valami olyat, amit máskor nem
engedhetünk meg. Nem jó ilyenkor tévét hallgatni, ilyenkor a lélek zenére
vágyik, ami átjárja a szívünket, amely könnyet csal a szemünkbe, és a lelkünket
Istenhez emeli. Ilyenkor egy kicsit elfelejtkezünk a hétköznapok gondjairól, és
nehézségeiről, és szeretnénk, hogy ezek a pillanatok ne múljanak el, hanem
sokáig, nagyon sokáig tartsanak.
Így készült az ünnepre Ilonka
néni is, aki már évek óta egyedül élt, de ilyenkor a gyerekek eljöttek, hogy
együtt ünnepeljenek, és ne legyen olyan egyedül. A legfinomabb süteményeket
tette az asztalra, amelyet az unokák nem csak megköszöntek, hanem mind meg is
ették jelezve a háziasszonynak, hogy nem volt hiába a fáradtság. Aztán az egész
család bevonult a szobába, ahol a karácsonyfa állt, bár nem volt olyan magas,
mint évekkel ezelőtt, de ugyanazok a díszek voltak rajta, amelyet annak idején
a kisfia nagy kerek szemmel, és tátott szájjal nézett. Most az unokák léptek be
ilyen áhítatos lélekkel a szobába. A fa alatt ott állt a kis Betlehem is,
amelyben a Szentcsalád, a pásztorok, és bárányok békében elfértek egymás
mellett. A királyok még nem érkeztek meg, de a búza már jó nagyra nőtt, hogy
Jézus kisbáránya ne éhezzék.
Ünnepi hangulat volt, a szobában
fenyőillat töltötte be, és a csillagszórókat is meggyújtották, a legkisebb
unoka hunyorogva nyújtotta a kezét a tünemény után, és közben mosolygott. A
szobát béke töltötte be. Miután mindenki elfoglalta a helyét, a nagymama
elővette a családi Szentírást, amely nem csak a Biblia könyveit tartalmazta,
hanem a család ünnepekeit is, a legkisebb unokájának a születésnapja is ott
volt benne, bár kicsit remegő kézzel írták be, az íráson talán még a nagymama
könnyes szemét is lehetet érezni, hiszen a fegyelmezett betűk kicsit ferdék
voltak. A nagyi örömébe sírt, hogy megszületett a tizenegyedik kis unokája.
Kinyitották a Lukács
Evangéliumot, és az egész család együtt énekelte a Harmatozzatok, égi magasok kezdetű éneket, majd pedig az Ébredj embert. A legnagyobb unoka
hegedűvel kísérte a többieket. Augusztus császár rendelete után a Szállást keres a Szent Család ének
hangzott el, majd pedig a Csorda
pásztorok. Az angyal örömhírét a Dicsőség,
és a Pásztorok keljünk fel kezdetű
ének követte. Majd pedig kis csend következett, és elimádkozták a Mi Atyánkot.
A nagyi a pislákoló gyertya lángját nézte, és a nagypapára gondolt, aki már nem
lehet velük, ő már ott fenn ünnepli a betlehemi gyermek születését, de most ő
is nagyon büszke lenne a családjára. Egy kis könnycsepp jelent meg a szeme
sarkába, amelyről nehéz lett volna eldönteni, hogy a szomorúság, vagy a hála könnycseppje.
Ekkor a legkisebb lányunokája mászott fel a nagymama ölébe, és minden fogával
mosolyogva boldog karácsonyt kívánt. A nagymama szintén elmosolyodott, magához
szorította a kisunokáját és két puszit is adott neki. Miután a gyerekek
elkezdtek játszani a játékokkal, a nagymama szeretettel hallgatta a fiatalok
beszélgetését, de azért néha az órájára lesett. Lassan itt volt az ideje az
indulásnak, az éjféli misére. A legkisebb unokákat azért nem akarták magukkal
vinni, és az 5 éves Danikát is otthon szerették volna hagyni, de annyira
erősködött, hogy nem fog elaludni, és kibírja a misét, hogy mégis magukkal
vitték. Az egész család elindult a templomba. Miután megérkeztek, a templom
fényei kigyulladtak, és a hűvös levegőt, a szeretet és az öröm hangjai töltötték
be, amikor megszólalt az orgona, és a kántor elkezdte játszani A Fel
nagy örömre kezdetű éneket.
Áldott karácsonyt!
Antal atya
