Karácsony

Karácsony van!

A sok futkosás és munka után ilyenkor egy kis csendre vágyunk, kicsit szeretnénk kikapcsolódni, és ünnepelni. Azt hiszem ezt újra meg kell tanulnunk, annyira elfelejtkeztünk arról, hogy mi is az ünnep. Ilyenkor felvesszük az ünneplő ruhánkat, még akkor is, ha azt senki nem látja, a szívünket ünneplőbe öltöztetjük, és a házat is feldíszítjük, a szebbik terítőt tesszük az asztalra, közepére gyertyatartót állítunk, és valami finomat készítünk, valami olyat, amit máskor nem engedhetünk meg. Nem jó ilyenkor tévét hallgatni, ilyenkor a lélek zenére vágyik, ami átjárja a szívünket, amely könnyet csal a szemünkbe, és a lelkünket Istenhez emeli. Ilyenkor egy kicsit elfelejtkezünk a hétköznapok gondjairól, és nehézségeiről, és szeretnénk, hogy ezek a pillanatok ne múljanak el, hanem sokáig, nagyon sokáig tartsanak.

Így készült az ünnepre Ilonka néni is, aki már évek óta egyedül élt, de ilyenkor a gyerekek eljöttek, hogy együtt ünnepeljenek, és ne legyen olyan egyedül. A legfinomabb süteményeket tette az asztalra, amelyet az unokák nem csak megköszöntek, hanem mind meg is ették jelezve a háziasszonynak, hogy nem volt hiába a fáradtság. Aztán az egész család bevonult a szobába, ahol a karácsonyfa állt, bár nem volt olyan magas, mint évekkel ezelőtt, de ugyanazok a díszek voltak rajta, amelyet annak idején a kisfia nagy kerek szemmel, és tátott szájjal nézett. Most az unokák léptek be ilyen áhítatos lélekkel a szobába. A fa alatt ott állt a kis Betlehem is, amelyben a Szentcsalád, a pásztorok, és bárányok békében elfértek egymás mellett. A királyok még nem érkeztek meg, de a búza már jó nagyra nőtt, hogy Jézus kisbáránya ne éhezzék.

Ünnepi hangulat volt, a szobában fenyőillat töltötte be, és a csillagszórókat is meggyújtották, a legkisebb unoka hunyorogva nyújtotta a kezét a tünemény után, és közben mosolygott. A szobát béke töltötte be. Miután mindenki elfoglalta a helyét, a nagymama elővette a családi Szentírást, amely nem csak a Biblia könyveit tartalmazta, hanem a család ünnepekeit is, a legkisebb unokájának a születésnapja is ott volt benne, bár kicsit remegő kézzel írták be, az íráson talán még a nagymama könnyes szemét is lehetet érezni, hiszen a fegyelmezett betűk kicsit ferdék voltak. A nagyi örömébe sírt, hogy megszületett a tizenegyedik kis unokája.

Kinyitották a Lukács Evangéliumot, és az egész család együtt énekelte a Harmatozzatok, égi magasok kezdetű éneket, majd pedig az Ébredj embert. A legnagyobb unoka hegedűvel kísérte a többieket. Augusztus császár rendelete után a Szállást keres a Szent Család ének hangzott el, majd pedig a Csorda pásztorok. Az angyal örömhírét a Dicsőség, és a Pásztorok keljünk fel kezdetű ének követte. Majd pedig kis csend következett, és elimádkozták a Mi Atyánkot. A nagyi a pislákoló gyertya lángját nézte, és a nagypapára gondolt, aki már nem lehet velük, ő már ott fenn ünnepli a betlehemi gyermek születését, de most ő is nagyon büszke lenne a családjára. Egy kis könnycsepp jelent meg a szeme sarkába, amelyről nehéz lett volna eldönteni, hogy a szomorúság, vagy a hála könnycseppje. Ekkor a legkisebb lányunokája mászott fel a nagymama ölébe, és minden fogával mosolyogva boldog karácsonyt kívánt. A nagymama szintén elmosolyodott, magához szorította a kisunokáját és két puszit is adott neki. Miután a gyerekek elkezdtek játszani a játékokkal, a nagymama szeretettel hallgatta a fiatalok beszélgetését, de azért néha az órájára lesett. Lassan itt volt az ideje az indulásnak, az éjféli misére. A legkisebb unokákat azért nem akarták magukkal vinni, és az 5 éves Danikát is otthon szerették volna hagyni, de annyira erősködött, hogy nem fog elaludni, és kibírja a misét, hogy mégis magukkal vitték. Az egész család elindult a templomba. Miután megérkeztek, a templom fényei kigyulladtak, és a hűvös levegőt, a szeretet és az öröm hangjai töltötték be, amikor megszólalt az orgona, és a kántor elkezdte játszani  A Fel nagy örömre kezdetű éneket.

Áldott karácsonyt!

Antal atya